Amátirë

“Minden ember érdekel. Mindenütt ott vagyok, ahol lehet, és mindenütt élem az életet, figyelem az embereket és magamat is egyben, tehát körülbelül oda lyukadunk ki – hogy igazam van ugyan, de olyan helyen, ahol az embernek nem feltétlenül az a dolga, hogy igazat kiáltson ki, nem szükséges fél deci konyak vagy egy sertéspörkölt ügyében vagy egy kabátberakás vagy -kivevés ügyében a ruhatárban. – Mindez a legapróbb részletekig összefügg.

Mert bizonyos közönyösség uralkodott el olyan helyeken, ahol jobb levegő van, mint a bányában.

Ezeken a helyeken elég sok ember gyűlt össze, akik nem szakemberek. És hogy a szakember ruhatáros-e vagy pedig utcaseprő, asztalos vagy színész, író vagy éppen miniszter, az tulajdonképpen teljesen mindegy: ember ember, ért-e a szakmájához vagy nem. Én a szakmámat szenvedélyesen szeretem, és szenvedélyes ember is vagyok, különben nem szerethetném szenvedélyesen. Az agyam pedig egy intellektuális góc. Nem alkalmas arra, hogy a szenvedélyeimet időben leállítsa. Nem is akarom leállítani, mert ez a bölcsek dolga. Tehát szenvedélyesen szeretni az életet, szenvedélyesen gyűlölni embereket, akik hereként élnek mások terhére, akik viszont dolgoznak: ezt akarom. És nem vagyok letorkolható ilyen esetekben, amikor kétségtelenül igazam van. Már bulvárlapban is leközölték, hogy én olyan ember vagyok, aki megmondom a véleményemet. Ez a vélemény nehezen támadható, mert nem az enyém. Nem magamért van, nem önös érdekből van, hanem tiszta lelkiismeretű, tiszta fejű és mesterségüket magas fokon űző emberek érdekében van, tehát becsületes emberek oldaláról mondom én ezt az igazat. Néha talán a formában tévedek – igen, mindig erről beszéltek, hogy a forma… igazam van ugyan, de hát a forma… Nos hát, akinek igaza van, nem sokat törődik a formákkal. A formákkal mindig az törődik, akinek fogalma sincs az igazságról.”

Latinovits Zoltán, 1967