Idézet – 2009.09.01.

“Olyan nagyképűen, magabiztosan szoktunk ítélni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt egy másik ember életében a születésétől kezdve mostanáig, hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz, mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt, aki előcsalogassa, észrevegye – sokszor alig-alig sejtjük.”
Székely János

Idézet – 2009.08.16.

„Hogy valaki szeret-e engem vagy sem, azt csak én tudom megmondani. Mert a másik mondhatná, hogy nagyon szeret engem, de ha nekem teher, akkor nem szeret. Vagy ha engem úgy szeret, ahogy ő gondolja, hogy engem szeretni kell, és nem úgy szeret, ahogy én szeretném, hogy engem szeressenek, akkor nem szeretnek. Tehát engem meg kell ismernie annak, aki engem szeretni akar. És nekem meg kell ismernem azt, akit szeretni akarok.”
Feldmár András

Idézet – 2009.06.23.

“Milyen okos, színes, művelt, érző ez az ember! Lelkesedve kezdek beszélgetni vele. Pontosan felelget, jó helyen nevet, a megfelelő fordulatnál komolyodik el. Iparkodom, minden képességem összeszedem, nyilat teszek az íjra, vigyázok, hogy ne csináljak hibát: szívdobogva remélem, hogy ő az az ember, pontosabban, ő is az a fajta ember. De negyedóra múltán észreveszem, hogy mégsem ő az az ember. Miért? Nem tudom. Éppen olyan művelt, okos,színes és érző, mint volt negyedóra előtt. Még mindig jó helyen nevet és komolyodik el – de én közben megtudtam, hogy elérkeztünk a határhoz, ahol nem tud tovább követni, ahol nincs hallása többé számomra, ahol süket és vak velem szemben, ahol minden szavam mintha falba koppanna. Ezért elhallgatok, rosszkedvűen. Ő is hallgat, gyanakodva. Aztán kezet rázunk, s mindenki megy a dolgára.”
Márai Sándor: A fal

Idézet – 2009.04.25.

“Ellenállhatatlan varázs van abban, ha másnak a lelkében a magunkéval találkozunk.”
Jósika Miklós

Idézet – 2009.04.23.

“[...] Itt pedig közben azon gondolkodtam, hogy tényleg ennyire képes lehet-e a reménytelennek tűnő, és valójában tényleg reménytelen szeretet áthágni az összes létező szabályt, képes-e az ember megtenni bármit a másikért mindenféle feltétel nélkül. Képes-e úgy álomra hajtani a fejét, annak tudatában, hogy lehet, hogy reggel már nem ébred fel éppen a másik miatt, és az is motoszkál a fejemben, hogy én, aki teljesen (persze bizonyos határokon kívül) normális életet élek, miért nem vagyok képes odaadóbb lenni, miért nem tudom elfogadni, hogy vannak, akik nem úgy gondolkodnak ahogy én, és egyáltalán, javarészt miért hagy hidegen (kivételek mindig voltak és lesznek) mások gondja, problémája, és a magammal törődés miért előrébb való, mint az, hogy tegyek valami olyat, amitől nem én, hanem egy másik ember lesz boldog? [...]“
maniakus.freeblog.hu

Köszönet ‘maniakus’-nak, teljes post itt olvasható.

Idézet – 2009.04.18.

“De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz?”
Emily Bronte: Üvöltő szelek – részlet -

Idézet – 2009.04.13.

“Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt, mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe.”
Charlotte Brontë

Idézet – 2009.03.26.

“Hinnem kell, hogy van valaki. Valaki, aki ugyanúgy él, mint én.”
Ismeretlen


Kiegészítés az idézethez:
Personal human liberty
2007-10-05 10:21 péntek
gemini.blogol.hu

“Érdekes, ahogy a mostani héten hányszor hallok a szabadságról, a személyes emberi szabadságról, az embernek, mint személynek és érző személynek tiszteletéről. A gondolkodásom időről időre változik, s ehhez nyilván sok minden hozzájárul, ebben sok minden közrejátszik. Történések, emberek, emberi kapcsolatok, de természetesen nem gondolom azt, hogy az én egyéni gondolataim mindezekben az emberi kapcsolatokban feloldódnának.

Az volt a héten az egyik nagyon érdekes dolog, hogy találkoztam egy olyan emberrel, aki kimondta azokat a szavakat erről a témáról, amiket én eddig félig rejtve gondoltam csak…
A lényeg az az, hogy az elmúlt jó egy évben valahogy azt vettem észre, és oda kezdtem eljutni […], hogy nem alkothatunk sablonokat, sablonszerű szabályokat, amiket minden emberre ráhúzunk. Az, hogy minden ember egyedi, és egyedi helyzetben él, az magával hozza annak az igényét is, hogy valamiképpen biztosítsuk a szabályok specializálását mindenki számára. Nagyon egyszerűen lehet ezt példázni: ugyanazt a dolgot két különböző embernek nem feltétlenül magyarázhatom el ugyanúgy. Az egyik így érti meg, a másik pedig úgy.

Ehhez kapcsolódik az ember személyes szabadsága is. Épp a mai napon hangzott el az, hogy a másikkal való személyes kapcsolatomban döntő jelentőségű az, hogy szabad voltában fogadjam el őt, és ne úgy, mint egy tárgyat, amit használunk. Nem alakíthatom a másikat, nem köthetem magamhoz, és nem attól leszek vele jobb kapcsolatban, hogy ha véleményeink eltérnek, akkor megpróbáljam rátukmálni a sajátomat, mivel meg vagyok természetesen győződve, hogy az én véleményem a helyes. Úgy gondolom nem feltétlenül a vélemények egyezése a lényeg. A fontos mindenképpen az, hogy a másikat elfogadjam akkor is, ha olyan, amilyen. Önzőség volna önmagammá alakítanom őt, mivel az jórészt arra irányulna, hogy önmagamat szerethetem őbenne.

Egy közeli barátom egyszer megkérdezte tőlem, illetve mondta, hogy furcsálta a blogom elején lévő idézetet: “hinnem kell, hogy van valaki, aki ugyanúgy él, mint én”. Persze megmagyaráztam neki, hogy nem azt akarom mondani ezzel, hogy várok egy olyasvalakire, aki tökéletesen ugyanolyan, mint én. Viszont mégis olyan emberek társaságára vágyom, akikkel van közös bennünk. A legjobban megfogalmazva talán szontén ma hallottam ezt. Mégpedig úgy, hogy az az igazán csodás élmény, amikor az ember egy másik emberrel találkozik, és saját magát, vagy legalábbis magának egyes részleteit fedezi fel a másikban, és így ismer rá önmagára is, mivel az az érzése támad: “Jé, hát én is egy kicsit ilyen vagyok!”

Sokszor hallom, halljuk azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást, meg azt, hogy a hasonlók vonzzák egymást. Úgy gondolom, hogy a kettő csak együtt igaz. Kell lenni hasonlóságoknak, és különbözőségeknek is. A hasonlóságoknak örülünk, és akár ajándékként fogjuk fel, a különbözőségeket pedig elfogadjuk azzal, hogy tiszteletben tarjuk személyes szabadságát. Így őszinte két ember kapcsolata, mert nem önmagamért kell szeressem a másikat, és nem előnyöket kell keresnem a másik személyiségében, amelyek által nekem jobb lesz. Épp ellenkezőleg. Magamra kell rátalálnom a másik személyében, persze ez nyilván sokkal nehezebb, küzdelmesebb. Viszont olykor az embernek le kell győznie önmagát, hogy megnyerhesse a másikat.”
Personal human liberty
2007-10-05 10:21 péntek
gemini.blogol.hu


Idézet – 2009.01.20.

“Nagy félreértések vannak azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi is a pszichoterápia. (…) Az egyik félreértés az, hogy a terpapeutának meg kell értenie a pácienst. Én még a feleségemet sem értem meg, nemhogy a pácienseimet. (…) Egy terapeutának – és szerintem mindenkinek – a legfontosabb dolog arra rájönni, hogy a másik végtelenül másik.
Tehát a másik nemcsak úgy másik, hogy mondjuk, nem olyan, mint én vagyok, hanem annyira nem olyan, mint én vagyok, hogy azt se lehet tulajdonképpen feltételezni, hogy megértem a másikat. Mert mit jelent megérteni a másikat?
Az, hogy én megértelek téged, azt jelenti, hogy beskatulyázlak a már meglévő gondolataimba. Az én szókincsemmel, az én gondolataimmal gondolom, hogy te tulajdonképpen olyan vagy, mint én. De lehetséges, hogy még a színek, amiket te látsz, azok sem ugyanazok a színek, amiket én látok. Vagy az érzelmeknek, amiket te érzel, semmi közük sincs azokhoz az érzelmekhez, amiket én érzek. Tehát arra rájönni, hogy a másik annyira másik, hogy soha a büdös életben nem fogom megismerni, nagyon megrázó felfedezés. De szerintem igaz.”
Feldmár András

Idézet – 2009.01.05.

“…lelked mélyén görcsös indulat szorongott – vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy.
Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.
El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.”

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

« Régebbi bejegyzések

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.