“Csak szépen, nyitottan. A másikat tisztelve. Odafigyelve. Mert kérdések lesznek. Provokatívak. De nincsenek feleleteim. Gondolkodom. Hangosan. Veletek. Kérdezni persze az tud csak, akinek van némi ismerete. Vannak fogalmai. Elképzelhető, hogy hibásak. De nyitott. Elfogadó. Ahogy az olvasói is. Remélem.
Sokat olvasok másokat itt, a Téren. Más embereket. A gondolataikat. Tucatjával röpködnek a különböző magánmitológiák alakjai, számomra kibogozhatatlan kuszaságban. Angyalok. Démonok. Mindenféle túlvilági segítők. Meglep. Nem egészen értem. Mi ez? Nem értjük a világot. Minél mélyebbre ásunk, annál több a rejtély. Minél többet értünk, annál több az ismeretlen. Gyorsvonati sebességgel tágul Kant gömbje nap, mint nap, és egyre riasztóbb a nemtudással érintkező hatalmas felület.
Kell valamiféle magyarázat. Hogy miért jó élni. Hogy miért pokoli élni. Hogy miért kell élni. Kell-e élni. Van-e véletlen, vagy megszabott úton haladunk? Látható-e előre sorsunk? Kártyából, gömbből, kávézaccból, médiumok suttogásából. Egyedül nehéz. Ránk borul az égbolt és egyre kisebbek vagyunk. Megnézhetjük a tág világot egy űrszonda felfoghatatlanul távoli szemével. Rettentően kicsi a semmiben. Ehhez képest én mennyire vagyok senki? Valaki vigyáz ránk? Van gondviselés? Isten? Jézus? Angyalok? A tételes egyház gyakorlatilag haldoklik. A templomok politizálnak, ellenséget keresnek, kevés nagyszerű embertől eltekintve ezeréves, elfogadhatatlan megoldásokat kínálnak egy gyökeresen megváltozott világban.
Isten halott lenne? Tőrt döfött bele a felvilágosodás, a marxizmus, Nietzsche. [...] De Jézus? Mi van Jézussal? A könyvekből megismerhető, örökké kutatott, mindenkinek személyes választ kínáló Jézussal? Szeretjük még? Tudunk még vele, általa élni? Tudjuk-e életét a magunkéra alkalmazni? A bűnt érezzük. A szeretet hatalmát tapasztaljuk. Tudunk krisztusi alázattal szeretni. De nem mindig megy. Nem úgy megy. Hibázunk, vétünk, bánjuk. Valaki a szívünkből szól hozzánk. Talán ő. De megújulhatnak-e tán örökké iránymutató tanai újra, ahogy a hippikorszakban oly termékenyen vegyülve a zen-buddhizmussal tudott alternatívát nyújtani? Azok az emberek lassan nyugdíjba mennek, vállalatok éléről, fekete autóval, luxus családi házzal. Az alternatíva megbukott.
Sokféleség van. […] Önjelölt próféták mondatai. Hajmeresztő tanok. Űrlények. A pozitív gondolat hatalma. Az akarat diadala. A másvilágból érkező segítők és rosszakarók. A személyes felelősség elkenése lenne ez? Vagy olyan pótolhatatlan adalék az élethez, amely nélkül a magány végleg összeroppantana?
Valakiknek ez üzlet. Ezt se tagadjuk. Meg lehet belőle élni. Szerényen, vagy gátlástalanul jól. Könyvet lehet írni, CD, DVD formában terjeszteni, filmre vinni, tablettát lehet belőle gyártani, segédeszközöket kreálni. Mert hitre szükség van. Különben szétesne minden. Különben félelmetes lenne a halál, és értelmetlen az élet. Millió évek csodája az én alig száz esztendőmért cserébe? Kell, hogy folytatódjon, hogy legyen valami több ennél a gürcölésnél.
Keressük a választ. Mert nem hihetjük őszintén, hogy mindig egyedül vagyunk. Hogy szabadságra vagyunk ítélve. A gének csak a struktúra egy részét viszik tovább, de egyediségünkért magunk felelünk. Választás, ha birkák leszünk. De választás az is, ha merünk gondolkodni. A vegyesbolt mérhetetlenül, napról napra gazdagabb. Hogy mit veszünk le a polcról, csak rajtunk múlik.
Abban azonban hiszek, hogy le kell venni valamit a polcról. Aki nem választ, az talán nem is él. Átalussza az életét. De fel kell-e valóban ébredni?”
regenylapok.blogter.hu (részletek az Angyalbeszéd c. bejegyzésből)
Idézet – 2009.01.31.
Január 31, 2009 at 07:53 (Uncategorized)
Idézet – 2009.01.30.
Január 30, 2009 at 06:08 (Uncategorized)
Tags: Albert Einstein, ember, erkölcs, hit, Isten, magatartás, neveltetés, rokonszenv, szükségszerűség, szociális kapcsolat, társadlaom, vallás
“Az ember, aki alaposan meggyőződött az okság törvényének egyetemes működéséről, egy pillanatra sem tudja elfogadni egy létező gondolatát, aki beleavatkozik az események folyamába. Számára nincs értelme a félelem vallásának, és ugyanilyen kicsi a társadalmi és erkölcsi vallásnak. Egy Isten, aki jutalmaz és büntet, elképzelhetetlen számára annál az egyszerű oknál fogva, mivel az emberi cselekedeteket külső és belső szükségletek határozzák meg, így Isten szemében az ember nem tehető felelőssé jobban, mint amennyire egy élettelen tárgy felelős azokért a mozgásokért, amelyeket végez… Egy ember erkölcsi magatartása rokonszenven, neveltetésen és szociális kapcsolatokon és szükségszerűségeken kell hogy alapuljon; semmi vallásos alap nem szükséges.”
Albert Einstein
Idézet – 2009.01.29.
Január 29, 2009 at 06:57 (Uncategorized)
Tags: élmény, cselekedet, csoda, ember, igaz, jellem, márai sándor, mozdulat, szó, tapasztalás, tünemény, változatos, világ
“A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember. S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”
Márai Sándor
Idézet – 2009.01.28.
Január 28, 2009 at 19:17 (Uncategorized)
Tags: élet, baj, bátorság, beletörődés, Charlotte Brontë, csalódás, elmúlik, ember, erő, friss, igazságtalanság, kín, keserűség, lecke, megbékélés, próba, remény, skorpió, szenvedés, szomorúság
“Kinyújtottad a kezed egy tojásért, és a sors egy skorpiót tett bele? Ne háborogj, szorítsd össze keményen az ajándékot, hadd szúrja át a tenyered. Ne törődj vele! A kezed és a karod megdagad ugyan, és még sokáig reszketni fog az elszenvedett kíntól, ám az összeszorított skorpió elpusztul idővel, s te megtanultad a nagy leckét: hogyan kell tűrni egyetlen zokszó nélkül! Ha túléled a próbát – mondják, van, aki belehal -, életed hátralevő részében erősebb, bölcsebb és sebezhetetlenebb leszel. Ezt talán még nem tudod a próbatétel idején, s így nem meríthetsz bátorságot a reményből. A természet azonban, amint már utaltam rá, színlelést parancsol – színlelést, amely eleinte gyakran könnyed, vidám arcot mutat, aztán, az idő múlásával, sápadt szomorúsággá szelídül, végül elmúlik, és csak hasznos, nyugodt beletörődés marad utána, amely nem kevésbé erőt adó attól, hogy félig-meddig keserű. Félig-meddig keserű? És ez baj? Nem, legyen csak keserű, a keserűség frissítő erő. Nagy szenvedés után édes, szelíd erőt hiába keresel magadban, ne is beszéljünk erről – ez önámítás. A kínok után rendesen fásult kimerültség következik, ha marad valami erő bennünk, ez jobbára veszélyes erő lesz: halálos, ha igazságtalansággal kerül szembe.”
Charlotte Brontë
Idézet – 2009.01.27.
Január 28, 2009 at 06:23 (Uncategorized)
Tags: folyó, hozzáállás, lelkiismeret, part, tett
“Vajon nem folyna a folyó, ha tudná, hogy mossa a partot?”
Ismeretlen
Idézet – 2009.01.26.
Január 28, 2009 at 06:22 (Uncategorized)
Tags: én, ember, férfi, kettő, némaság, nő, Tandori Dezső, te
“Csak kettőn múlik minden némaság. Sosem egyetlen szájon.”
Tandori Dezső
Idézet – 2009.01.25.
Január 25, 2009 at 20:28 (Uncategorized)
Tags: Arthur Golden, érzés, bánat, Egy gésa emlékiratai, ember, emlék, férfi, gondolat, lélek, magány, nő, szó, szerelem, veszteség
“A templomban látni lehet egy verset, melynek Veszteség a címe, és egy kőbe van vésve. Három szóból áll, de a költő összekarcolta az egészet. A Veszteséget nem lehet elolvasni, csak érezni.”
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai – részlet -
Idézet – 2009.01.24.
Január 24, 2009 at 15:17 (Uncategorized)
Tags: Arthur Golden, én, Egy gésa emlékiratai, erős, igazság, küzdelem, lélek, letép, megpróbáltatás, szél, valóság
“A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.”
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai – részlet -
Idézet – 2009.01.23.
Január 23, 2009 at 14:06 (Uncategorized)
Tags: akarat, akkor, én, öröm, övé, ember, enyém, gondolat, gyarló, hasonló, hiú, hit, igazság, Isten, jó, kérdés, kítűnő, lélek, mások, megértés, mindenki, odaadás, okos, oktalan, rossz, szándék, szeretet, támasz, te, tiéd, Vasadi Péter, vétkező, világ, viszonyít, ő, őszinteség
“A kérdés nem az, hogy jobb vagyok-e, kedvesebb, látóbb, őszintébb másoknál. Ez egyáltalán nem kérdés. Vagy ha netán az, nem az én kérdésem. Annyira nem, hogy lehetne mindenki másé, csak az enyém nem. Hogy jobb vagyok-e másoknál, ez affektáló, hiú kérdés.
És minden hasonló kérdés az, amely az emberi én kiválóságát méricskélné, másokhoz viszonyítgatva; ez pontosan, mondjuk matematikailag megállapíthatatlan, nem tudjuk igazán, ki kinél különb. Az emberi, benső állapotok, közérzetek, esélyek folytonosan hullámzanak. Pantha rei, minden mozog. Biztonsággal senki emberfia kitűnőségére nem támaszkodhatunk. Mindenki kitűnő és alávaló. Okos és oktalan. Gyámoltalan és hatalmaskodó: akkor?
Az igazi kérdés, hogy ki az ember? Ki vagyok én? Te? Ő? Erre egyetlen egészséges, tapasztalatokon alapuló, hihető válasz van: minden jel arra mutat, hogy bár törekvő, de alapjaiban gyarló, hibázó, esetenként vétkező ember vagyok. A jóra hangoltságom változik, a kisebb-nagyobb rosszakat viszont majdnem biztosan elkövetem, ha itt van az idejük. Mind ilyenek vagyunk. Különösképpen lelepleződünk, ha dicsekedni kezdünk magunkkal. Mert ugyan mi az, amit a magaménak tudok, de nem kaptam? Enyém-e a fej, mely a nyakamon pompázik, s olykor gondolkodik? Vele születtem, ez más. Én csináltam ezt a testet? Részben, mikor már készen volt; nem én csináltam, de én művelhetem. Enyém ez a képesség? Ez az ügyes kéz? Ez a hang? Ez az igazságérzet? Ez a hozzáértés valamihez? Én magam se vagyok a birtokom, a jussom, hát még az mennyire nem az enyém, aki más, a másik, ami a másé? Hisz ugyanúgy ő sem a magáé. Bizományba kaptam magamat, bizományban élek és dolgozom. Magam s körülményeim bizonytalanságában készítgetem azt, ami csakugyan az enyém: a (jó)szándékomat, az akaratomat, a formálódásomat, a hitemet.
Kié vagyok, ha nem az enyém? Erre a kérdésre két felelet adódik: azé, aki megteremtett, és a többié. A legigazabb, a legsajátabb arcom abban a viszonyban fejeződik ki és rajzolódik meg, amely kettejükhöz kapcsol, s ami egy szerteágazó viszonyrendszer, s amelyet összefoglalóan így nevezhetek, a szeretetem. Az odaadásomban viszont visszakapom magamat annak, aki vagyok, akié és akiké vagyok. A többiek ugyanúgy nekem adják magukat, számtalan formában, időben és alkalommal, mint én nekik.”
Vasadi Péter
Idézet – 2009.01.22.
Január 22, 2009 at 10:34 (Uncategorized)
Tags: Az alkimista, datolyapálmák, ember, Isten, mosoly, Paulo Coelho, sivatag
“Isten talán azért teremtette a sivatagot, hogy az ember elmosolyodhasson, amikor meglátja a datolyapálmákat.”
Paulo Coelho: Az alkimista – részlet -
